Az ókori görög nők sápadt bőrszínnel fejezték ki társadalmi státuszukat és erényességüket, ehhez pedig különleges kozmetikumokat használtak. A legismertebb ilyen készítmény a pszimüthion volt, amely már a Kr. e. 5. századtól dokumentáltan jelen volt a mindennapokban. Theophrasztosz ókori tudós feljegyzéseiből ismerjük a recept pontos folyamatát is: ólmot áztattak ecetbe, majd a felületén kicsapódó fehér anyagot lekaparták és porrá őrölték.
A pszimüthion előállítása feltehetően külön műhelyekben zajlott, és kis tabletták formájában jutott el a fogyasztókhoz. Használat előtt a tablettákat összetörték, majd folyadékkal krémes állagúra keverték, így lehetett felvinni az arcbőrre. Az anyag sápadt, fényes árnyalatot kölcsönzött a bőrnek, ami az akkori szépségideálnak tökéletesen megfelelt. A komoly probléma azonban az volt, hogy a pszimüthion valójában rendkívül mérgező ólom-karbonát, amely tartós használat esetén súlyos egészségügyi következményekkel járhatott. Az ókori időkben természetesen senki nem volt tisztában ezekkel a veszélyekkel, a bőrszín viszont kiemelt társadalmi jelentőséggel bírt.
A sápadt bőr nem csupán szépségideál volt, hanem a nem, a foglalkozás és a társadalmi rang szimbolikus jelzője is. A gazdag görög nők kevés időt töltöttek a szabadban, így alig érte őket napfény, bőrük természetesen világos maradt. Ez a sápadtság a tiszteletre méltóság, a szerénység és a magas társadalmi pozíció jelképévé vált a görög társadalomban. A napbarnított bőr ezzel szemben a szabadban dolgozó, alacsonyabb társadalmi rétegekre utalt.
Az ókori kozmetikumok története rávilágít arra, hogy a szépségideálok milyen erősen alakították a mindennapi életét, még ha az egészségre ártalmas gyakorlatokat is jelentett.
