A magyar hadiipar történetének egyik legjelentősebb fejlesztése, a Zrínyi rohamlöveg az 1940-es évek elején született meg, amikor az ország kétségbeesetten próbált lépést tartani a háborús fegyverkezéssel. A fejlesztés 1942-ben indult, és alig egy év alatt sikerült a tervezőasztaltól a gyártásig eljutni, ami kiemelkedő teljesítménynek számított. A 40M Turán közepes harckocsi alvázára épített rohamlöveg egyedülálló magyar fejlesztésként vonult be a történelembe.
A Zrínyi rohamlöveg két változatban készült: a 105 mm-es tarackkal felszerelt Zrínyi II volt a gyakoribb, míg a 75 mm-es löveggel ellátott Zrínyi I-ből mindössze egyetlen prototípus épült. A gyártás a budapesti Weiss Manfréd Művekben zajlott, ahol összesen 66 darab készült belőle. A rohamlöveg tervezése során kifejezetten a gyalogsági támogatásra helyezték a hangsúlyt, amit a 105 mm-es tarack is tükrözött, amely hatékonynak bizonyult bunkerek és megerősített állások ellen, viszont páncéltörő képessége korlátozott maradt.
„A Zrínyi talán legjelentősebb erénye az volt, hogy magyar mérnökök tervezték, magyar munkások gyártották, és igazodott a magyar hadviselési igényekhez” – nyilatkozta korábban Bonhardt Attila hadtörténész. A jármű azonban számos konstrukciós hibával küzdött: motorja gyakran túlmelegedett, a 41 tonnás tömeghez gyenge volt a 260 lóerős motor, valamint az alváz túlterheltségéből adódóan mechanikai meghibásodások is gyakran előfordultak. A hatótávolsága mindössze 220 km volt, ami jelentősen korlátozta bevethetőségét.
A Zrínyi rohamlövegek frontszolgálatuk során elsősorban az 1. és 10. rohamtüzér osztálynál harcoltak. Annak ellenére, hogy a szovjet T-34-esekkel vagy a német Panzer IV-gyel szemben technikai hátrányban voltak, a magyar legénység gyakran kiváló taktikai érzékkel kompenzálta a hiányosságokat. A II. világháború végére szinte az összes példány megsemmisült vagy szovjet kézre került, mára csak egyetlen restaurált példány látható a budapesti Hadtörténeti Múzeumban.
A Zrínyi rohamlöveg, minden hibája ellenére, a magyar katonai innováció szimbólumává vált, és ma is büszkeséggel tekintünk erre a hazai fejlesztésű páncélosra, amely kétségbeejtő körülmények között is bizonyította a magyar hadiipar kreativitását és alkalmazkodóképességét.
