Magyarország alkoholfogyasztási szokásai évtizedek óta a világ élmezőnyébe tartoznak, különösen a tömény italok tekintetében. A Kádár-korszakban a statisztikák szerint az egy főre jutó éves alkoholfogyasztas meghaladta a 11,7 litert, amely a rendszerváltásig folyamatosan emelkedett. A WHO adatai szerint ma is az európai átlag felett fogyasztunk.
A magyar alkoholkultúra gyökerei messzire nyúlnak vissza. Már a középkorban is fontos szerepet játszott a bor, mint a társadalmi élet alapeleme, míg a pálinka a 16. századtól vált népszerűvé. A szocialista időszakban azonban drámai változás következett be: az alkohol az állami bevételek fontos forrása és egyben a társadalmi feszültségek levezetésének eszköze lett. Az állam nem gátolta, sőt bizonyos értelemben támogatta a fogyasztást. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1950 és 1980 között az egy főre jutó égetett szesz fogyasztása több mint kétszeresére nőtt.
Az alkoholizmus társadalmi problémává válását jól mutatja, hogy az 1980-as években már „alkoholistamentő állomásokat” hoztak létre. A népegészségügyi szakemberek szerint a magyar alkoholfogyasztási kultúra sajátosságai közé tartozott a rendszeres, kis mennyiségű fogyasztás helyett a „rohamivás” elterjedése. Dr. Zacher Gábor toxikológus szerint: „A magyar társadalom jelentős része az alkoholt nem élvezeti cikként, hanem problémamegoldó eszközként használta és részben ma is használja.”
A rendszerváltás utáni évtizedekben a fogyasztási minták átalakultak: csökkent a tömény italok aránya, nőtt a minőségi borok és később a kézműves sörök szerepe. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy Magyarország továbbra is Európa első harmadában található az alkoholfogyasztás tekintetében. A Nemzeti Népegészségügyi Központ szerint a magyar férfiak 17-20 százaléka, míg a nők 5-6 százaléka számít nagyivónak.
A helyzet javítására több népegészségügyi program indult, de a magyar alkoholfogyasztási szokások mélyen beágyazódtak a társadalmi normákba és hagyományokba. Szakértők szerint hosszútávú, komplex megközelítésre van szükség, amely egyszerre veszi figyelembe a kulturális tényezőket és a modern közegészségügyi szempontokat.
