A modern rakétatechnológia úttörőjeként számon tartott Robert Hutchings Goddard munkásságát évtizedekig félreértették és gúnyolták, miközben olyan alapvető fejlesztéseket hozott létre, amelyek nélkül sem a ballisztikus rakéták, sem az űrkutatás nem lennének elképzelhetők. Az 1882-ben született amerikai fizikus-feltaláló gyakorlati kísérletei megelőzték korát, később azonban éppen az ő szabadalmait és megoldásait alkalmazták a német és szovjet rakétaprogramokban. Goddard története azt mutatja, hogy a tudományos áttörések gyakran évtizedekkel előzik meg társadalmi elismerésüket, és az igazi innováció ritkán nyer azonnali támogatást.
Goddard 17 évesen határozta el, hogy olyan szerkezetet alkot, amely eléri a világűrt és akár a Marsot is. Az orosz Ciolkovszkij elméleti munkásságára építve felismerte, hogy ehhez folyékony hajtóanyagú rakétára van szükség. Egyetemi tanulmányai után két szabadalmat jegyeztetett be, egyet a folyékony hajtóanyagú, egyet pedig a többfokozatú rakétára vonatkozóan, azonban gyakorlati kísérletekhez kezdetben nem rendelkezett elegendő forrással. A Smithsonian Intézet támogatásával megkezdhette munkáját, de eredményei idő előtti nyilvánosságra kerülése komoly visszhangot váltott ki. Az amerikai sajtó gúnyos cikkekben holdkóros bolondként mutatta be, a New York Times különösen élesen bírálta ötleteit. Goddard válaszában kijelentette, hogy minden nagy vízió viccnek tűnik, amíg valaki meg nem valósítja, utána pedig közhellyé válik. 1926. március 16-án végrehajtotta első, folyékony hajtóanyagú rakétájával történő kísérletét. A Nell nevű eszköz mindössze 2,5 másodpercig tartózkodott a levegőben, 12 méter magasra emelkedett, majd 55 méterre zuhant. Goddard szerint a sikeres munka kudarcos kísérletek sorozatából áll, ahol a nehézségeket fokozatosan küzdik le.
Charles Lindbergh híres pilóta felismerte az ötletben rejlő lehetőségeket, és támogatni kezdte Goddard kísérleteit. Az 1930-as években több ösztöndíjat is kapott, egyetemek karolták fel munkáját, de az amerikai hadsereg nem mutatott érdeklődést fejlesztései iránt. Ezzel szemben a német és szovjet tudósok, akik ismerték munkásságát, teljes állami támogatást élveztek. Goddard töredék összegekből, gyakorlatilag egyedül dolgozott, fiatal korában elkapott tuberkulózisa is hátráltatta. Végül a német Wernher von Braun Aggregat–4-es rakétája érte el elsőként a 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-vonalat, amely a világűr határának számít. A németek azonban az alapötleten túl számos, hajtásra és irányításra vonatkozó megoldást is Goddard munkásságából merítettek. Von Braun később elismerte, hogy Goddard folyékony hajtóanyaggal végzett kísérletei sokévnyi munkát takarítottak meg, és évekkel korábban tették lehetővé a V–2 tökéletesítését. Hozzátette, hogy bár Goddard rakétái egyszerűek voltak, utat mutattak, és tartalmazták azokat a technikai megoldásokat, amelyeket a mai rakétákban és űrjárművekben használnak.
Goddard 1945 augusztusában halt meg, így nem élhette meg elgondolásai teljes igazolását. Egy zsákmányolt V–2 rakétát még tanulmányozhatott, de a háború után induló amerikai rakéta- és űrprogramban már nem vehetett részt. Elméleti munkájának kiválóságát hazájában csak jó egy évtizeddel halála után ismerték fel, mára azonban a modern rakétatechnológia egyik alapítójaként tartják számon.
